Kora esti tavasz
Rohanok a nap után, le ne menjen nélkülem!
Elkaptam, és szép lassan lement velem.
Halk virágillat ringatózik, kigyúlnak a fények,
Kondul a harang, de szabaddá nem ez tesz.
Az égen nyugvó alkony köszön,
szinte magába szív a mély kék a magasban.
Szikrázik a víz töretlenül,
eközben én ülök, és hallgatom a tavaszt.
Képzeld fűszál, kacagnak a fák!
Mosolyog a felhő és énekel a ház.
Dalok dallamai mind csak nézik,
Egyedül ők vidámak itt?
Ti miért nem mosolyogtok?
Éltek, lélegeztek, jártok, pislogtok, ízleltek, sőt, ma már ettetek!
Nem fáztok, puha ágyba feküdhettek,
még láthattok is, csak lássatok,
még szabadok is lehettek, csak legyetek!
Mindent megkaptatok, ami elegendő ahhoz, hogy mosolyogjatok,
hogy örüljetek minden új nap kezdetének, és szeressetek.
Üzenem
Üzenem a nagy világnak, hogy lélegzetünk nem hiába!
Minden perc, és minden lélek, szomjas földként keresgélve,
Vizet koldul, minden sarkon, hogy oltsa a szárazat,
a kietlen hiány szívtépő valóságát ölelő századokat.
Te meg csak vered a szögeket az égbe!
Én csak kiáltok: Valaki vigasztalja meg a síró szürkeséget!
Jön is válasz a sorok közül, mert itt van a vigasztalás,
Csak észre kellett venni, hogy homály akarja fedni,
Az életmentő kontrasztot, a szeretetet, hűséget, és vágyat,
A nap sugarain repdeső madárcsicsergést. Mindent.
Fagyos várakozás
Ti mit láttok, ha kitekintetek?
Ha kikiabáltok, akkor jön-e válasz a távolból, vagy csak a fagyott visszhang kiált vissza?
Láttok engem? - Mert én nem.
Énekeltek dalt, hogy visszatérjek? Festetek szépet a jövőm palettájára?
Néha elgondolkozom, vajon ha valaki meglát a távoli hegyekben, kis porszemként a fehér völgy peremén, utánam kiabál-e? Odaszalad-e hozzám, és megmutatja, hol vagyok? Megkérdezi-e, hol voltam eddig?
Elvisz-e kedves kis fakuckójába, hol leültet a kandalló mellé, hogy olvadjon fel szívem, hallhassam az életet. Hoz-e meleg teát, hogy érezzem az ízt, amit érezni fogok örökké?
Minden megdermedt pislantásom, remegő testem, az orromból kiszökő levegő szétszálló gőze, és az arcomra fagyott pára, együtt várják, mozdulatlanul, már-már rendületlenül ezt a pillanatot,
hogy gyere, és mutasd, hol vagyok, és hol leszek.
Emlékszel? Mikor ültél a villamoson, és csak bámultál ki az ablakon, hátat fordítva mindennek, még a menetiránynak is. A Duna, mely mintha gyorsabban is folyt volna, az elsuhanó híd, a futkosó fák, bokrok, mind üzentek valamit.
De nem értetted, csak kiabált a lelked:
Jaj, miért távolodik minden, jaj, miért fal fel mindent a horizont, jaj, miért múlik el minden?
Egyszer csak megszólalt a messzeségbe bugyolált látkép:
Csak fordulj meg, és ne hátra nézz!
Ekkor nyílt ki a világ.
Ha ott élsz, ahol élned kell
Hallod, ahogy döbbenten dobban a szív?
Hallod, ahogy sóhajt a lét?
Ne félj, ne sírj, ne rettegj!
Van értelme minden lélegzetvételednek, minden szívverésednek, minden lépésednek, minden dallamnak az életedből, ha ott vagy, ahol lenned kell, ha ott lépsz, ahol lépned kell, ha ott kérsz, ahol kérned kell, ha ott szeretsz, ahol szeretned kell:
Ha ott élsz, ahol élned kell.
Haladó koszos dobozba zárva
Elapadt sáros fertőhullám
Felhőzuhatag palackjában várta
A megszeppenés nagy utazását
A kéretlen kérdések kétkedését
A felfedezetlen feleleteket
A karjait kitárt katarzist
A letett lehelet lényegét.
Mert mondd
Mi a lényegtelen lényege?
Mi az értelmetlenség értelme?
Mi a tudatlan tudása?
Mi a felelőtlen felelőssége?
Csak a lényegtelenségben elmerült történet értelmetlenségében úszkáló tudatlan kockacukor felelőtlen indulataiból született széteső képkeret szilánkjainak visszhangzó süket kiáltásainak töredéke.
Ma
Kopog a csend az est hajnalán
Felordít a hűtő az előtér oldalán
Nem szól a száj, nem száll a dal
Csak némaság, elfolytott kacaj
Nem tart soká már az elmúló állapot
Az álom felébreszti a tegnapot
És a holnapot, hol kacagnak a fák
Virágok nyílnak majd a szív ajtaján
Elég!
Elég az elégedetlenségből, elég a messzeségből, elég a kétségekből, elég a bizonytalanságból, elég a félelemből, elég a szenvedésből, elég a fájdalomból, elég a sötétből, elég a szürkeségből, elég a próbálkozásokból, elég az undorból, elég mindenből, ami nem mindenem! Elég a világból!
A távolság közelsége
Hirtelen, messze suhantam a tengeren, messze, a tenger fehér habjai között, egy nagy hajóban, a messzeségben. Mielőtt hátrafordultam, háromszor is átgondoltam, vajon van-e más a hajóban. Még nem akartam megtenni, még csak hagytam, ahogy simogatja arcom a szél. Minden szín intenzív volt körülöttem, még a közeli szigetek fái alatt is a fű, oly élénkzölden hívta fel magára a figyelmet, mint még semmi sohasem.
Ám ekkor hátrafordultam, megnézni, utaznak-e velem ezen a gyönyörű hajón. Akkor, hirtelen, egy pillanat alatt mintha eltűntek volna a színek. Senkit sem láttam. Mintha minden megváltozott volna. Körbejártam a hajót, amennyiszer csak tudtam, minden zugát átkutattam, és sehol senkit nem találtam. Egy idő után, amikor már majdnem feladtam, kifáradva rogytam le a hajó elejére, oda, ahol kezdetben még álltam. Feküdtem, néztem fel az égre eltöprengve.
Ott, és akkor, észrevettem a napsugarakat, ahogy táncot járnak az égen, majd madarak írtak mosolyt az égre. Gyorsan felültem, körbenéztem. Minden úgy megelevenedett, a vízben halak játszadoztak, a szél zeneként süvített fel, a szigeten az állatok, mind mintha ezért a pillanatért lett volna.
Itt jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül, és sohasem leszek!
Köszönöm Neked!
Este, amikor alszik a játékbogár,
csak zümmög a fejben, ide-oda repkedve,
széttépi a papír-zsebkendőt, a félbehajtott kis világ
és szárnyalni kíván már nevetve.
Összegyűrt papír a kukából nézi a szavakat
az asztalon fekvő üres lap szavait,
a láthatatlan kézzel bevésett betűket,
amik tanítanak élni, és életre hívni.
csurranó csend zaja ébresztett
e világ kerítésén túl,
ajtónak ment a víg kacaj,
és lassan a mélybe hullt.
Játszott a szél, mint a padló,
mely éjjeli órán, lassan lefolyt,
hosszú gyertya égett egyre gyorsabban,
forró gyanta csöppent a víz hangjába,
s elnyelte a sötét köd.
Eggyé vált a szó, a fény, az íz,
keresztülhúzva a mély hatalmas kerítését.
Elmúló elmúlás
Mit nekem idő?
Szaladjatok csak napok, hetek,
kacagjatok hónapok,
végül úgyis utolérem magatokat!
Viszlát lehetetlen lehetőségek!
Figyelj!
Rezzenéstelen arccal néz a ma
pedig tudja, leváltják hamar
lehúzza a rolót a naplemente
átdöfi az éjszaka hatalmas kardja
Kavarognak a vihar hullámai
erősödik a jövő illata
egy nagy szippantás, és érzed
egy szempillantás múlva vége
A vég után mondd, mi lesz?
Hoz-e a holnap virágot vázádba
levegőt az életed lélegzetének,
vizet a szívsivatagnak?
Én mondtam, a ma sohasem lesz elég,
ugornod kell egy fejest az életbe!
egy perc. egy Föld.
Valahol éppen baba születik, valahol elválasztják a kisgyermeket anyjától, valahol a felkelő nap szárítja fel a harmatot az apró cseppekkel teletűzdelt fűről, valahol hattyúk úsznak a naplementében, valahol munkába indul egy teljesen közönséges, középosztálybeli, barna hajú, szemüveges fiatalember, valahol egy szőke kislány sír az óvodában, mert elvették a sápadt játékbabáját, valahol iskolába indul a piros táskás, sárga pólós kisfiú, valahol úszik egy művész a zenében, valahol egy szerelem kezdődik, valahol épp nyílik egy virág, valahol földbe tapossák az életet, valahol kialudt a gyertyafény, valahol széttört egy váza valahol felrepült egy luxusrepülőgép, valahol lent a parkban fociznak a gyerekek, valahol sakkozik két idős bácsi, valahol dolgozatot ír a diák, valahol fejest ugrik az úszó, valahol célba ér a versenyfutó, valahol emlékeket temetnek, valahol újat alkotnak, valahol lecsukják szemüket, valahol üldögélnek a vízparton, valahol álmukban ujjukkal felhőket kergetnek, valahol taxiba szállnak, valahol leszállnak a vonatról, valahol keresik az eltűnt pénztárcát, valahol repülnek örömükben, valahol megtalálják a boldogságot.
Mind ebben a percben, ezen a bolygón.
Ez nem lehet véletlen!
